Betti gondolatai és megélései

Élek

Káin rendjébe tartozni manapság sem egyszerű. Még a Káin-rend tagjai is hajlamosak vaktában eltaposni egymást. Mesterek, segítők keverednek újra és újra az összeférhetetlenség magánzárkájába, vagy éppen Ábel oldalára…
S még ha látom is, hogy magam is épp most még egy magánzárkában ülök, vajon hogyan vezet innen a kiút, és hogyan lesz ebből újra Kánaán? Vagy még inkább Paradicsom? …
A kérdés feltevődik, és üres kongással foszlik szét a falakon.
„Magamban, belül kell mindelőször rendet tennem! … Magamban, belül kell minden sejtemben megacélosodnom és kifényesednem!” – Szülöm meg a választ, de mindezt persze csak gondolja bennem valaki. Az elme böfögi vissza a tanítóktól hallott frázisokat, s zűrzavaros haragot kavar fel lelkem mélyéről:
De hát annyit ütöttek-égettek-préseltek-jegeltek, gyémántkemény lettem, ám rideg! Akkor meg az volt a baj, s azért rúgtak, hogy hatni tudjanak rám valahogyan! … S én is csak látszólag nem éreztem, hogy fáj. Mélyebben sebződött a lelkem, mint azt látni lehetett: Az életkedvem hunyt ki, mígnem szép lassan feladtam. Minden értelmet vesztett…

Hogy miért vagyok mégis itt? … Nem volt megengedett a kilépés; nem volt lehetséges kilépési pont. Csodának mondják néhányan, nekem pokoli szenvedés volt. Küldetésnek is hívják, ettől sem lesz sokkal jobb. Itt és most legalábbis nem nyújt vigaszt…
Itt és most fáj testvéreim Ábelsége. Itt és most élem, amit egy egészséges, érző lélek él át – legyen a személy bármily tudati magasságokon –; ha ütik: FÁJ!

Kedvesemnek, aki nálam jóval járatosabb a nagy tanokban, többek között a Buddhizmus magas szintű tanításaiban, biztosan erre is volna valami frappáns kiegészítése, hogy mikortól nem fáj már.
Nekem még fáj. Ezt tudom, mert érzem. És itt és most ennél többet nem kell tudnom. Maximum még megengedni, hogy elengedődjön…

Lassan megnyugszom. Lassan elcsendesedik a lelkem. El tud csendesedni, hiszen megállítottam a kívülről jövő ütlegelést, elégségesen és méltósággal meghúztam a határaimat, s tettem mindezt a lehető legkevesebb bántással, ahogyan tőlem tellett.
Még néhányat rándulnak az idegek, kívánnak valami zenét… Aztán a dallamoktól kívánnak az izmaim egy kis táncot… kíván a tüdőm néhány mély levegőt…
ÉLEK! – Táncolom és kántálom is.
ÉLEK! … Újra meg újra éreznem kell: ÉLEK!
Sőt mi több, ÉLNI AKAROK! … Éreznem kell, hogy ÉLNI AKAROK! …
Megszólalnak a dobok is a lelkem mélyén, sámánok beavató ereje lüktet az ereimben; fehér papnők körét látom felvillanni egy kőrtemplom sziklatömbjei között.
Halványan, szűkölve kúszik be elmémbe a keserű gondolat, hogy itt és most, a fizikai valóságban nem ismerek egyetlen hiteles sámánt vagy papnőt sem. Talán papnőt még inkább… Persze ez messze nem jelenti azt, hogy nem volnának, biztosan vannak szép számmal. Csak nem a köreimben.
Talán ugyanilyen magányosak, mint én.
Táncolok tovább, mellkasomban immár újra szorító fájdalom, gyomromban émelygő vigasztalanság. Rázom magamban, zötykölöm…
Magányos, s ettől sokszor szomorú és nehéz út „kiválasztottnak” lenni. – Zubognak tovább a gondolatok. – Jaj, Istenem, mennyire rühellem ezt a szót! „Kiválasztott”… Annyi álszentség, csalás és ármány rakódott rá az évezredek során, viszketek tőle! Kényelmetlen, hálátlan viselet! … Ilyenkor szeretnék csak simán „átlagos” lenni. … Persze „átlagosként” meg különlegességre vágyik az elme. Ez egy ilyen jószág, de akkor is! …
Gyűlik az erő a Harában, s ébred a fény, a szeretet a Szívben.
„Segítők nélkül nem jutottál volna el ide.” – zengi egy puha, éteri csengésű hang a hátam felett.
Végigcikázik rajtam bizsergető, aranyló rezgése, s beszivárog talpamon át a földbe. Egy pillanatra megállít. Még a lélegzetem is elakad, aztán mély sóhaj tör fel a tüdőmből, és sírni kezdek.
Először kissé hisztérikusan, haragosan. Ellenállás és dac keveredik a fájdalomba, „nem akarom”-ság…
Aztán a tiszta fájdalom ürül. Az csak néhány lélegzet, néhány csendes könnycsepp…
És minden elengedődhet. Megengedem, hogy távozzon, ami ma távozni tud.
S megengedem a helyére töltődni a tündöklő szeretetet.
Térdre ereszkedek, majd kissé összekucorodva kiterülök a padlón.
Figyelem, ahogyan a lélegzetem magától történik, s ahogyan ugyanolyan magától értetődően dobog mellkasomban a szívem. Nem kell tennem érte semmit. Az ÉLET egyszerűen ÉL bennem. Áramlik és lüktet. VAN. …
S ebben az emelkedett, s mégis összeomlott pillanatban ez az EGYETLEN IGAZ LÉTEZŐ. Ez az egyetlen, ami VAN. Minden más csak ármány és tragikomikus játszadozás. Minden körülmény és történés képlékennyé zsugorodik.
Lelkem fénye erős hittel világít belül, s valami csoda fénnyel borít kívül is.
Még felfakad szemem sarkából néhány könnycsepp:
Istenem, annyira vágyom egy szép és jó világra! … Permetezd be ezt az éjszakát szeretettel! Nekem, és minden embertársamnak!
Pihenni vágyom.
Ez a békesség, ami most sarjad a sejtjeimben, már nem csak a lélek, de a test és a szellem nyugalma is. Mára megtettem, ami tőlem tellett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.